50+

Sziasztok!

Úgy döntöttem, hogy ma feltöltöm annak a nagyobb anyagnak a tartalmát, ami már mondhatni hónapok óta gazdagítja számítógépem Képek mappáját. :)

A feladat koncepciója az 50 évnél idősebb generáció fotózásán alapult melyet autonóm riport formába kellett ölteni. Én erre a célra nagymamámékat választottam ki, bár az eszem majdnem vakvágányra vitt, de a szívem úgy érezte, hogy jó lesz ez így - és milyen jól érezte. A képeket három különböző alkalommal készítettem. A sorozat reggel kezdődik és estig tart, ( mint a Taft :) ) ezzel adva teljes keretet a sorozatnak. Nagyon szívemhez nőttek a képek, szerencsére másoktól is pozitív visszajelzéseket kaptam. Személyes koncepciómat a képek után olvashatjátok, hogy az ne befolyásolja a saját véleményeteket a képek megtekintése előtt.

Az autonóm riport feladatom gondolatai

Nagyszüleimmel nagyon bensőséges a kapcsolatom. Hat és fél éven keresztül én voltam a legkisebb unoka a családban, sok időt töltöttem a közelükben. Ma is ugyanazon a sámlin ülve reggelizek velük, ők pedig ugyanazt a két vágódeszkát és bögrét használják a reggelihez. Sok-sok dolgot tudnék még elmondani, ami semmit sem változott az évek során. Nehéz megfogalmazni egy koncepciót, mert azt ők maguk adják. A korukból adódóan az életük már annyira leegyszerűsödött, hogy minden gördülékenyen megy. Én pedig annyira beleépültem a mindennapjaikba, hogy egyáltalán nem zavartatják magukat, talán még azt sem vették észre, hogy fotóztam őket. Náluk mindennek meg van a helye és ideje, nekem pedig volt elég időm beletanulni. Bevallom volt egy pillanat mikor elbizonytalanodtam afelől, hogy nem lesz-e unalmas két emberről fotósorozatot készíteni? Mentségemre szóljon, hogy elbizonytalanítottak és ez nem az én fejemből pattant ki. Felvérteztem magam és eldöntöttem, hogy megmutatom: a monotonitás is lehet szép. Senki nem születik kerek élettel, de ha jól csinálja, az élet megformálja a számára megfelelőre. A képeimmel az ő életük egy részét szerettem volna megörökíteni és azt a csodát láttatni az unalmasság helyett, melyet az élet kerekké formált, és már monoton forog, ameddig még tud. Áttételes formában én is szerepelek némelyik képen, fokozva a bennfentesség adta biztonságérzetet a szemlélőben, amelyet így magáévá tehet és könnyebben befogadhatja azt. Ugyanakkor ennek tudatában merem állítani, hogy a róluk készült fotósorozatom teljes mértékig az ő valóságukat ábrázolja.

A sorozat összeállítása végeredményben körülbelül két hónap munkája, mondhatni évszakváltás történt az első és utolsó képek között. Első körben még jó idő volt, aztán jött egy melegfront és ismét jégkrémet majszoltunk, legutóbb pedig már teljes téli felszereltségben fotóztam. A két hónapot nem tudtam folyamatosan megörökíteni, három alkalommal tértem vissza fényképezőgéppel, olyankor kattintgattam. Mit már korábban is említettem, a képek nagyon természetesek, nem jelentettem be, soha előre a fotózást…de erre nem is lett volna szükség. Nagyon örülök, hogy jól sikerült a sorozat, és így a végén kijelenthetem, nem bántam meg hogy mamámékat választottam a sorozat témájának. Örülök, hogy nem bizonytalanodtam el mikor azt mondták mások, hogy ez így unalmas lesz. Jó dolognak tartom, illetve szerencsés voltam a témaválasztással kapcsolatban, –ezt utólag látom- mivel szinte bármikor fotózhattam, ha éppen volt pár szabad órám. Őszintén szólva, biztos voltam benne, hogy jó képek fognak születni. Nyáron szerettem volna egy hasonló sorozatot mamáék életéről, mert láttam, hogy milyen fotogén a környezetük, és ők maguk is… habár relatív, hogy kinek mi tetszik, ha nagymamámról kellene képet készítenem, biztos hogy egyiket sem adnám a kezébe a most készültek közül. Úgy érzem sikerült az esszenciáját megfogni az ő kis életüknek, és továbbra is folytatni fogom a fotózásukat, hiszen ez számunkra is egy szép emlék lesz, ha már ők nem lesznek. Képeimben elsősorban a realitást készültem fő irányvonalnak szánni. Beállítások, megrendezett jelenetek, haj, ruha, smink, nagytakarítás és pózolások nélkül szerettem volna megcsinálni a sorozatot, csak úgy ahogy ők vannak, amit ők csinálnak. Azt hiszem ez maximálisan sikerült. Ami a legszebb az egészben, hogy mindenki sajátjává teheti a képek nagy részét. Nem idegen tőlünk a környezet, a „hajatlan kenyér”… mert mindenkinek vannak vagy voltak nagyszülei, akik bizony már jól meghámozták a kenyeret, hiszen „kisányom az én fogam már nem bírja oszt megrágni”.

 -Fruzsi-